Miért szeretem?Gimesi Dóra és Szegedi Katalin egymásról
Különös helyzet, hogy két ilyen erős, karakteres művész találkozik egy lebilincselő képeskönyvben... Régóta vártak egy közös kötetre, hogy miért az kiderül ebből a sajátos interjúból, amiben őszintén beszélgetnek egymásról, és egymás alkotásairól...
Különös helyzet, hogy két ilyen erős, karakteres művész találkozik egy lebilincselő képeskönyvben... Régóta vártak egy közös kötetre, hogy miért az kiderül ebből a sajátos interjúból, amiben őszintén beszélgetnek egymásról, és egymás alkotásairól...
Gimesi DóriHogy miért szeretem Gimesi Dóri stílusát?
Sok mindenért, de többek között azokért az első mondatokért, ahogyan a meséit kezdi:
„A vén Hold harmatos könnycseppet hullajtott a megfáradt özvegyre, és mielőtt végképp megpihent volna a Ligetben az öreg platánfa tövében, ezüstös glóriát lehelt a haja köré.”
Nem, ezt nem Dóri írta, ne ijedjetek meg! Ha ezzel a mondattal kezdődött volna a meséje, azonnal becsaptam volna a kéziratot, és soha többet egyetlen sort sem olvastam volna el belőle.
Gimesi Dórinál hálistennek így néz ki egy kezdés:
„Özvegy Závoczki Endréné sokat járt a Ligetbe, amíg élt.” (Olvasd tovább itt!)
Egy ilyen erős felütés után le sem tudtam tenni a művét, végig lebilincselt hol sziporkázó humorával, hol tiszta, megejtő szépségével. Szeretem az olyan művészeket, akik erősen tudnak hatni az érzelmekre, ugyanakkor nem engedik, hogy az olvasó teljesen belesüppedjen a melankóliájába, és egy váratlan fricskával azonnal kirántják onnan. Dóri a meséivel éppen így tesz. Akár egy rövid bekezdésén belül képes az ember elmélázni a világ nagy kérdésein, kicsit talán el is pityeredni valami szomorúságon, végtelenül felháborodni egy nagy igazságtalanságon, amikor aztán egy meghökkentő szófordulat miatt egyszer csak kirobban belőle a nevetés!
A kötet mindkét meséjét nagyon szeretem, az igazi szívem csücske mégis a Macskaherceg. Mert abban aztán minden benne van abból, amit az előbb felsoroltam, és még valami. Olyan mélyen gyökerező emberismeret (akarom mondani, macskaismeret), ami talán még Lamberger Rozália, a gesztenyefa gyökereinél is mélyebbre nyúlik. Mert ez a mese olyan, mint az élet, semmi sem tisztán fekete vagy fehér benne. Hihetetlen szenvedélyek mozgatják a főhősöket, akik nem egyértelműen jók vagy rosszak, hiszen akár még egy tündér is hibázhat. Pont olyanok, mint mi: gyarlóak, esendőek, szeretnek és átkoznak.
„- Szép átok volt, példaszerű átok!” – mondja a Boszorkány-sziget banyája az egyik kedvenc jelenetemben. Éppen ezt festettem, amikor kiderült, hogy Dórinak aznap van a születésnapja. Elküldtem hát neki a képet, mire ez volt a válasz:
„- Még sohasem kaptam ilyen szép átkot!”
Köszönöm, Dóri!
A szerző az illusztrátorról:
Szegedi Katalin Ahhoz, hogy valaki jó illusztrátor legyen, nem elég jól rajzolni. Látni is tudni kell. Meglátni a szövegben a képet, a prózában a drámát, a leírás mögött a karaktert. Formát látni a mese hömpölygésébe, embert a szoborba, színeket a fekete-fehér betűhangyák közé. Szegedi Kata úgy lát, mint kevesen. És nem csak a szemével, hanem a szívével, az agyával és a kezével is. Felfedezi az apró összefüggéseket, továbbgondolja a szavakat, belehelyezkedik a figurákba, új részletekkel gazdagítja a mesét. Igazi alkotótárs és igazi varázsló, aki életre rajzolja a fejemben megszülető szereplőket, helyeket, helyzeteket. Sőt. Azt is látja, amit meg sem írtam. Nem tudom, hogy csinálja, milyen titkos tündérszeme van, de tény, hogy ebben a könyvben olyan dolgokat is lerajzolt, amelyekről szót sem ejtettem. Lerajzolta például megboldogult macska-nagyapámat, akire sokat gondoltam a Macskaherceg írása közben, de nem beszéltem róla senkinek. Kackiás bajszú, kifogástalan úriember volt, még kilencvenévesen is huncutság csillogott a szemében. Kata nem ismerhette, mégis meglátta őt a sorok között, és lerajzolta. Épp olyannak, ahogyan emlékszem rá.
Azt sem tudhatta, hogy ha kedvenc korszakot kellene választanom, nem tudnék dönteni az 1920-as évek eleganciája és a hippikorszak színekben tobzódó szabadsága között. Kata megrajzolta mindkettőt. Az egyik meséhez az egyiket, a másikhoz a másikat. Belelátta őket a történetekbe.
Nagyon szeretem a humorát, a dinamizmusát, az akció közben elkapott és kimerevített pillanatait. Szinte hallom a fékcsikorgást, ahogy a Macskaherceg majdnem elgázolja Alinkát, a kollektív ligeti feljajdulást, amikor a vízitündér megbotlik egy kátyúban, a hinta nyikorgását Agónia, a csíkos kombinés banya súlya alatt. Kata nem csak rajzol: hangokat, illatokat, egész élethelyzeteket sűrít bele egy-egy képbe. Minél többet nézem a festményeit, annál inkább úgy érzem, hogy nem is rajzol, hanem rendez. Színházat rendez a szavaimból. Színházi alkotóként kívánhatnék-e tökéletesebb alkotótársat?
